Halász Péter

Új könyvek a moldvai magyarokról

Ha az elmúlt évtizedekben a moldvai csángómagyarokról tartottam előadást – Domokos Pál Péter szellemében –, rendszerint úgy jellemeztem őket, hogy nem csak a világ egyik legszomorúbb sorsú és legkevésbé ismert népcsoportja, de mi magyarok is szinte teljesen elfeledkeztünk róluk. Történelemkönyveink nem foglalkoznak velük, tankönyveinkben nem szerepelnek. Ha a szegedi tanárképzőben fölvételező érettségizett fiatalok között két év tizede alig akadt, aki tudta: milyen nyelven beszélnek a székelyek, vajon hányan tudnának pontos választ adni arra a kérdésre, hogy milyen nyelven beszélnek a csángók? Elszórt híradás leginkább Romániából érkezett Beke György és a dr. Kós Károly – Szentimrei Judit – dr. Nagy Jenő néprajzos szerzőhármas jóvoltából. A sors iróniájaként éppen abból a Romániából, amely a hivatalos történelmi ideológia szintjére emelte a meglehetősen alantas politikai indíttatású teóriát, miszerint a moldvai csángómagyarok nem is magyarok, hanem valójában románok lennének, akik a történelem során valahogy elmagyarosodtak, s most a hivatalos román közigazgatásnak kell őket visszarománosítani.

Az erdélyi magyarság iránti érdeklődés elleni hosszú, keserves és súlyos következményekkel járó hazai tilalom áttörése után, vagyis az utóbbi három esztendőben, könyvkiadásunk gyors lépésekkel igyekezett pótolni a hiányt. S bár ez a sokszor kapkodó gyorsaság egyáltalában nem használt a tömegével megjelenő művek színvonalának, a mind tragikusabbá váló helyzet iránti felfokozott olvasói érdeklődés háttérbe szorította az igényességet, s válogatás nélküli mohósággal fogadott minden új, az erdélyi magyarokkal foglalkozó információt. A moldvai magyarság a lehető legjobb értelemben válik el ettől a jelenségtől: távolsága, elzártsága, nehezen megközelíthető volta jórészt megőrizte attól, hogy alkalmi szakértők párnapos tájékozódás alapján valamilyen könyvet rittyentsenek róluk. Nekik a felfokozott figyelemből – az említett szűrő jóvoltából – csakis előnyük származott: három esztendő alatt kilenc, a csángómagyarokkal foglalkozó könyv jelent meg, mégpedig egytől-egyig fontos, tartalmas, könyvkiadásunk átlagos szintjét felülmúló kiadvány. Nem összecsapott, a konjunktúra feltámadt szele által fölkapott és megforgatott munkák, hanem részben korábban megjelent, s az idők próbáját kiálló, részben pedig már régóta készülő, érlelődő, a megjelenéshez kedvezőbb időket váró művek.

Tartsunk szemlét fölöttük, próbáljuk megszínesíteni a moldvai csángókat mindeddig jellemző fehér foltokat. A tudatlanságunk ellen felvonuló műveket három nagyobb „fegyvernembe” sorolhatjuk: a legtöbbjük történelmi monográfia és okmánytár; második csoportjuk a népdalok és a népköltés témaköréhez tartozik; a harmadik csoportba tartozó kettő pedig a moldvai magyarok mai életének bemutatására vállalkozik: szociográfia tehát írásban és képben.

*

A moldvai magyarokról a XIX. század elején szinte az elsők között hozott hírt Gegő Elek ferencrendi szerzetes, aki a Magyar Tudományos Akadémia elődjeként működő „magyar tudóstársaság” megbízásából járt a moldvaországi magyaroknál. Utazása előkészítése során szerzett ismereteit, valamint az ott látottakat és hallottakat írta le 1838-ban megjelent, s most újra kiadott, A’ moldvai magyar telepekről című munkájában[1]. Könyve mind tartalmát, mind pedig műfaját tekintve három részből áll: a közvetlen helyszíni tapasztalatok útleírásszerű bemutatása, a különböző történelmi adalékok, végül pedig Bandin Márk püspök 1646-ból származó jelentésének részletei.

Ez a jelentés, amely Codex Bandinus néven ismeretes, sokáig lappangott, s Gegő volt az első, aki magyarul – ha kivonatosan is – ismertette. A leírásból elénk rajzolódnak a középkori Moldva magyar és katolikus életének – romjai. A XIV–XV. században, amikor ez a terület még a magyar királyok hűbérterülete volt, a görögkeleti és a római katolikus egymás mellett működött Moldvában, s különösen a fejedelmek udvarában, valamint a városokban számos magyar tisztségviselő, kézműves tevékenykedett. A moldvai román fejedelmek, akiknek tanácsadói, belső emberei gyakran magyarok voltak, sőt nem egyszer erdélyi magyar nőt vettek feleségül, általában jóindulattal tekintettek a szolgálatukba szegődött magyarokra, esetenként jelentős adományokkal támogatták a Moldvában működő római katolikus egyházat. A fejedelemség török fennhatóság alá kerülése után azonban egymást érték a hadak pusztításai, a török által trónra emelt, tehetségtelen uralkodók és a különféle pártütők között napirenden voltak a belháborúk, s a harcoknak és a nyomukban járó járványoknak elsősorban a városok lakossága esett áldozatul. De míg az ortodox vallású románság és az ortodox egyház újra és újra meg tudott újulni a pusztítások után, a moldvai katolikus magyarság, amely egyre kevesebb támogatást kapott a három részre szakadt Magyarországtól, fokozatosan kiszorult a városi életből. Bandinus püspöknek, aki bosnyák létére tiszteletreméltó fogékonyságot mutatott az anyagi és szellemi nyomorúságban szenvedő moldvai falvak katolikus magyar lakossága iránt, városról városra, faluról falura járva azt kellett tapasztalnia, hogy a „hajdan” jelentős magyar életnek a XVII. század derekára már csak emléke élt az akkori Moldvában. „Hajdan több mint 300 családból álló magyarok lakták, szentegyházzal, pappal, tanítóval ellátták, ma a boldogabb múltra romok emlékeztetnek” – írja Vaslui (Vászló) városáról, de elmondható mindez szinte az egész XVII. századi Moldva magyarságáról. Akárcsak ami „A’ templom elpusztult, a’ temetkező helyekre tehénólakat építettek; a’ kat. Nép dögmirigy’ áldozatja, tatárok’ rabszolgája, vagy görög hitű lett.” Vagy amit Karácsonykő (Piatra) városáról feljegyzett: „Hajdan egészen magyar lakosokkal, ma 3 magyar házat 16 lélekkel számlál, kik közül csak az öreg János tud anyanyelvén beszélni.”

Aki részleteiben is meg akar ismerkedni a középkori Moldva magyarságának későbbi, XVI-XVII. századi vergődésével, a lengyel és az olasz papok közti őrlődésével, a római katolikus egyház végvidékén való szenvedéseivel, az vegye kézbe a Benda Kálmán szerkesztésében megjelent Moldvai csángómagyar okmánytárat[2]. Részletes tanulmány olvasható benne a moldvai magyar települések történetéről, Magyarországról való, több hullámban történt betelepülésükről, a katolikus egyház és a misszionáriusok szerepéről, a moldvai csángók népi vallásosságáról. A bevezető tanulmányt nem kevesebb, mint 142 eredetiben és kivonatos magyar fordításban közölt, 1467 és 1706 között keletkezett dokumentum egészíti ki, amik nagy része a Vatikáni Levéltárból származik. Olyan oklevelek, levelek és jelentések ezek, amiket misszionáriusok és más, Moldvában működő egyházi és világi személyek küldtek Rómába, valamint magyarországi, vagy lengyelországi egyházi vezetőknek. Túlnyomó részük igen hasznos ismeretek közöl a moldvai magyarság keserves helyzetéről, de akadnak köztük szép számmal olyanok is, melyek a moldvai katolikus papság egyházához méltatlan életéről, egymással való viszálykodásáról festenek lehangoló képet. Találunk aztán olyan leveleket is, amit nem egyházi, vagy világi méltóságok vetettek papírra, hanem földhözragadt, papot tán soha nem is látott, lelki nyomorúságuktól szenvedő, írni-olvasni sem tudó csángó parasztemberek mondták tollba, bízták a papírra, ettől remélve sorsuk jobbra fordulását. Ha egyszer majd valaki veszi magának a fáradságot hozzá, ezekből a végső kétségbeesésben fogant, sohasem a szűkös anyagiak miatt siránkozó, mindig a „lélek tápanyagaiért” könyörgő levelekből is összeállítható a moldvai magyarság keserves kálváriája. A sok közül idézzünk néhány sort a bákói magyaroknak Hitterjesztés Szent Kongregációjához, Rómába küldött, 1653-ban kelt leveléből: „Mű, a Moldoua országban, Bákó városában lakozó katolikusok, mind az környüllevő magyarsággal együtt, leborult orcával, magunk megalázásával és fiúi engedelmességgel az Nagyságtok kegyelmes ez supplicationk által leesvén, könyörgünk, méltóztassék kiáltásunkra füleiteket lefüggeszteni. Jóllehet, nagyságos, kegyelmes uraink, sok különb-különb féle nyavalyáktól szorongattunk, mint oláh nemzetiség között, de azok ki között legnehezebb és nyavalyásabb, hogy lelki pásztorok nélkül szűkölködünk sok üdőktől fogvást.”

Ezeknek a Vatikáni Levéltárból származó okleveleknek egy része – teljes fordításban – megtalálható Domokos Pál Péter ötödik, átdolgozott és kibővített kiadásban megjelent munkájában, a Moldvai magyarságban is[3]. A szerző fiatal tanár korában, 1929-ben járt először a moldvai csángók között, s az óta fáradhatatlanul igyekszik sorsukat, kulturális értékeiket a magyarság és a világ közvéleménye elé tárni. Könyvének eme legutóbbi kiadása tartalmazza az első és a második moldvai utazása során gyűjtött anyagot – a felkeresett falvak magyar lakosságának névsorával –, történeti kutatásainak eredményét, a már említett okleveleket – köztük a Bandinus jelentés teljes szövegét –, valamint az 1930. évi román népszámlálás moldvai csángó településekre vonatkozó számadatait. Ez utóbbi rendkívül fontos közlés, mert noha vannak benne egészen nyilvánvaló hamisítások – például a több mint 4000-es lakosságú, gyakorlatilag ma is színmagyar Klézsén 1, azaz egyetlen egy magyart mutat ki –, mégis, a későbbi népszámlálások, különösen pedig az utóbbi évtizedek hivatalos szemléletéhez képest viszonylag tisztességesen és részletesen közli a moldvai katolikus falvak „magyar származású” és „magyar anyanyelvű” lakosainak számadatait. Érdemes idézni a végeredményt: a statisztika szerint 1930-ben Moldvában 20 964 „magyar származású”, és 23 894 „magyar nemzetiségű”, ehhez képest 109 953 római katolikus vallású személy élt. Az 1930-as román népszámlálás tehát még ebben a torz formájában is cáfolja azt az 1970-es években állami szintre emelt soviniszta ideológiát, miszerint a moldvai csángók között nincsenek magyarok.

A moldvai magyarokkal foglalkozó történelmi munkák ismertetését Mikecs László 1941-ben megjelent, s nemrégen újra kiadott munkájával zárjuk[4]. Címét – Csángók – az egykori kiadó adta, maga a könyv ennél szélesebb körben mozog, s az egész óromániai, a Kárpátokon túli magyarság történelmét igyekszik áttekinteni. Az új kiadáshoz írt előszavában Kósa László kifejti, hogy a szerző elsősorban két szempontot érvényesített: tudományos ismereteket kívánt adni, s egyszersmind előítélet nélküli, helyes állásfoglalásra kívánta bírni az olvasót. Mindkettőre nagy szükség volt akkor is, most is, hiszen a csángók eredetével kapcsolatban akkor is, azóta is számos megalapozatlan, igazolhatatlan, sokszor üres, napi politikai célokat szolgáló elképzelés vált ismertté. Mikecs hatalmas könyvészeti anyag alapján, sajnos kiterjedt levéltári kutatások nélkül, tárta föl a magyarok szerepét a középkori román fejedelemségek kialakulásában. Bemutatja a Szörényi bánságot, a Brassótól délre, már a Havasalföldön létrejött Secueni (Székelyföld) megyét, s főként a moldvai magyarok sorsának alakulását a kezdetektől fogva. Nagy értéke a könyvnek, hogy szerzője, aki nemzetiségi környezetben – Bihardiószegen – született és nőtt fel, nem kívülállóként közelíti a magyar-román együttélés kérdéseit, hanem elfogadva és megértve a történelem által teremtett helyzeteket. Mikecs könyvét első megjelenésekor, az akkor éppen szövetséges jellegű magyar-román kapcsolatokra, és úgynevezett „egyházi érdekekre” egyaránt ügyelő cenzúra jelentősen megrövidítette. A katolikus világegyháznak ugyanis elsősorban a románok katolizálása és nem a moldvai magyar katolikusok anyanyelvének őrzése a célja, s ez az érdek mindig is jól összecsengett a román nacionalizmus szándékával. Mikecs annak idején néhány könyvben kézzel pótolta a cenzúra által kihúzott részeket, s ezeket az új kiadás függelékben közli. Ezzel együtt vált teljessé és a szerző szándéka szerint valóvá ez az értékes mű.

*

A moldvai csángómagyarokkal foglalkozó könyvek másik nagy csoportját a népdalokkal és a népköltészettel foglalkozók jelentik. Hol van már az az idő, amikor Bartók Béla azt írta az 1920-as években, hogy az egész magyarlakta nyelvterületről ismerjük a magyar népdalkincset, csak a Bákó környékén élő moldvai csángók zenei világáról nem tudunk semmit? Hiszen az éppen erre a bartóki megállapításra meginduló Domokos Pál Pétertől kezdve a kolozsvári Jagamas Jánoson, Faragó Józsefen, Kallós Zoltánon át, a Magyarországra települt csángó néptöredék között gyűjtő Várnai Ferencig a moldvai csángó népdalkincs – a magyar népdalok egyik legarchaikusabb, legértékesebb rétege – immár alaposan feltárva és tö9bbé-kevésbé hozzáférhetően a tudósok és a nagyközönség rendelkezésére áll. Mégis örömmel kell üdvözölnünk minden újabb kiadványt, amely ebből a kiapadhatatlan forrásból merít, és ad újabb és újabb kortyolnivalót.

Hiszen a moldvai csángómagyarok ma is a szóbeliség állapotában élnek, anyanyelvű iskolák híján magyarul írni – egészen kevés kivételtől eltekintve ma sem tudnak, apáról fiúra, anyáról leányára öröklődik a hagyomány, legyen az az anyanyelv, a népszokás vagy a dal. A népdal tehát ma is él, csiszolódik, variálódik. Ahány jó énekes, annyiféleképpen halljuk, de ugyanaz az énekes is akárhányszor újrateremti, mindenkori hangulatához igazítja énekeit. Különösen a pontosan erre való keserveseket, amelyeknek elemeiből másként építkezik a szerelmi bánatát éneklő fiatal másként az életet „szeretetlenül” leélő asszony, vagy a világ gonoszsága miatt általában búsuló, kesergő ember. Ahogyan az egyik kitűnő énekes, Demse Dávidné fogalmazott. „Ha tízszer kérdi, tízfélén mondom!”. Ezért fontos minden népdalkiadvány erről a Bartók és Kodály által is oly gyakran idézett etnikai területről.

Különösen akkor, ha olyan különleges értékű anyagot kapunk, mint Veress Sándor 1930-ban gyűjtött, de mindeddig jórészt kéziratban heverő gyűjtése, ami most a Magyar Népköltési Gyűjtemény XVI. kötetében látott napvilágot[5]. 135 népdalt és furulyadallamot tartalmaz ez a kötet, de nem kevésbé értékes benne Veress Sándor egykori útinaplója sem, valamint az a 64 darab, meglepően jó minőségű fénykép, melyekről minden leírásnál szemléltetőbb képet kapunk néhány moldvai falu (Szabófalva, Klézse, Forrófalva, Bogdánfalva, Trunk) csángóinak viseletéről, házaitól, búcsúiról, templomszenteléséről, betlehemezéséről. A ma Svájcban élő, idős gyűjtő klasszikus értékű anyagának hozzáférhetővé tétele nagy nyeresége a magyar néprajztudománynak.

Ugyancsak régóta kéziratban heverő népdalkincset ad közre az Ismeretlen moldvai nótafák című kötet[6]. Ezt a 122 népdalt a szerző, Szegő Júlia még akkor gyűjtötte, amikor az 1950-es évek elején, Kolozsváron élő folkloristák széleskörű munkát végeztek – végezhettek – a csángó falvakban. A közölt anyag legnagyobb értéke, hogy kiegészítő variánsokat ad a más ismertebb moldvai népdalokhoz, felvillantva azt a szinte beláthatatlan gazdagságot, amit az állandóan újrateremtődő, leírással, lekottázással kövületbe nem zárt, befejezetté nem nyilvánított népdalkincs tud adni. Népdalköreink, népzenei együtteseink számára nélkülözhetetlen ez a kiadvány, hogy újítani, frissíteni tudják készletüket, hogy egy-egy dal újabb árnyalatával gazdagíthassák műsoraikat.

Noha szerzőjét ismerjük, aligha hibázunk, ha – kétségtelen irodalmi értékei ellenére – elsősorban a népköltés kincsei között vesszük számba Lakatos Demeter csángó költő válogatott verseinek Csángú strófák címmel megjelenő gyűjteményét[7]. Hiszen, ha csak néhány évtizeddel korábban látta volna meg „az élő napot”, aligha ismernénk a nevét, mint ahogy nem ismerjük a népdalok, a balladák, a népmesék szerzőit sem. Lakatos Demeter valóban népköltő volt, verseinek témája falujának – Szabófalva – hagyományos világa, nyelve népének, az északi csángóknak a nyelve. Úgy látja a világot, ahogyan ők látják, úgy fűzi a szót, ahogyan ők fűzik. Lakatos Demeter azonban csak beszélni tudott magyarul, mert arra az anyja tanította. Anyanyelvén írni és olvasni azonban már nem tudott, mert a királyi Romániában nem járhatott magyar iskolába. Román helyesírással és betűkkel írta tehát magyar nyelvű verseit, ami már önmagában is szívszorító jelenség, minden elismerést megérdemlő teljesítmény. Nyelve, szókincse híradás egy elsüllyedő félben lévő világból, a magyar nyelv sziszegő tájszólását beszélő (s helyet sz-et, cs helyett c-t ejtő) úgynevezett „északi csángó” nyelvről. Olyan szavakat használ Lakatos Demeter ezekben a versekben, amiket mi, a Kárpátokon belül élő magyarok, már sok évszázaddal ezelőtt elfelejtettünk. De nemcsak népnyelvi szempontból értékesek ezek a versek. Lakatos Demeter nem csupán egy volt a népéből, egyéniség volt a javából, aki a lélek finom rezdüléseit, a világ megszűrt lényegét is papírra vetette. Ha előbb születik, talán táltos, ha utóbb, elismert művész lehetett volna. Így azonban csak egy szegény csángó népköltő lett, akinek egyik legfőbb vágya – hogy életében egyszer Budapestre látogathasson – a román hatóságok félelme, a másik – hogy versei Magyarországon megjelenhessenek – a magyar írótársadalom közömbössége miatt nem valósulhatott meg. Verseinek ezt a gyűjteményét a Svájcban élé magyarok áldozatvállalásának köszönhetjük.

*

Az eddig szóba került könyvek a moldvai magyarok múltjával, vagy legalábbis a múltból hozott értékeivel foglalkoztak. De vajon a csángóknak csak múltjuk van? Jelenük, jövőjük nincs?

Közel járunk az igazsághoz. A moldvai magyarság évszázadok óta pusztul. Eleddig minden róluk szóló beszámoló megjósolta, hogy még egy-két nemzedék, s elvész a magyar nyelv Moldvában. Való igaz, hogy a 250 ezer lélekre becsülhető moldvai csángóból ma már talán csak 80 – 100 ezer, ha beszél magyarul. De ez a 100-120 falunyi csángómagyar még – valamilyen szinten – beszél, s ha magyarságtudatuk nem is hasonlítható – mondjuk – az erdélyi magyarságéhoz, hiszen amikor Moldvába kerültek, a Kárpát-medencén belül sem alakult még ki az a fajta nemzettudat, ami a XIX. század folyamán kovácsolódott ki; a csángók mégsem tartják magukat románnak. Részben nyelvűkkel, méginkább a szokásaikkal, elsősorban pedig katolikus vallásukkal megkülönböztetik magukat az ortodox románoktól. Még akkor is, ha már elvesztették egykori anyanyelvüket! Moldvában tehát nem a „nyelvében él a nemzet”, hanem a vallás az, ami az összetartozás érzését jelenti.

Ebből a sajátos helyzetből következően számos izgalmas társadalmi jelenség volna tanulmányozható a moldvai magyarság körében, aminek tudományos és emberi tekintetben egyaránt fontos tanulságai lehetnének. Erre volt azonban az utóbbi évtizedek során a legkevesebb lehetőség. Két olyan emberről tudunk, aki – tollával és fényképezőgépével – érdemleges ismereteket hozott a moldvai magyarság közelmúltjáról és jelenéről.

Az egyik Beke György, a romániai magyarság múltjának, de főként jelenének kitartó faggatója. Nagyobb erdélyi tájegységekről szóló riportköteteit a magyarországi olvasók is jól ismerhetik, még ha az elmúlt években az elsorvasztott romániai magyar könyvkiadás nem is jelentette meg írásait. Megjelent azonban Budapesten a Csángó passió című könyve[8], melyben a moldvai magyarokról szóló eddigi írásainak javát olvashatjuk. Kezdődnek ezek a riporteri jelentések az 1950-es években, amikor a rövid életű, 1948–1949-ben létrehozott moldvai magyar iskolákat sorra megszűntették. Beke az „ahogy lehet” elvéhez tartva magát, igyekszik érzékeltetni ezeknek a csángó iskoláknak a jelentőségét, a moldvai magyar falvak életében játszott szerepüket, felszámolásuk tragikumát. Aki valamelyest is tisztában van a csángó kérdéssel, az tudhatja: milyen óriási dolog volt, hogy a csángók több évszázados vágya, könyörgő leveleik lényege végre megvalósult: gyermekeik magyarul – vagy legalább magyarul is –tanulhattak. A román nacionalizmus azonban csak egy futó pillantásra engedte virágba fakadni a reményt. A Groza-kormány félreállítása után a kommunista mindenhatósággal összefogott beszűkült sovinizmus egykettőre véget vetett az Európa felé mutató folyamatoknak, elsötétítette az ablakokat, s azóta a moldvai csángók csak odahaza, családi körben használhatják anyanyelvüket, vallhatják meg – mégoly tétován is – magyarságukat. A töltésekre épült, zsindellyel fedett házakból, a magukba zárkózó arcvonások mögül azonban időnként kiszűrődik a lámpafény, megcsillan egy-egy szemvillanás: árulkodnak a határnevek, a népdalok, a bátortalanul ejtett szavak. Ezeket a meg-megvillanó jeleket, a hamu alatt izzó, vagy legalábbis pislákoló parázsszemeket gyűjtötte össze Beke György a csángó vidékeken készült riportjaiban, csángó gazdák, olajbányászok, ácsok között járva: említésre méltó képviselőikkel – Lakatos Demeter költővel, Demse Márton egykori tanárral, Demse Antal tanácselnökkel és másokkal – beszélgetve.

A moldvai magyarság jelenéről hírt adó másik könyv egy fotóalbum, amely Csoma Gergely fényképfelvételeit tartalmazza[9]. Ez a képeskönyv azok számára készült, akik nem juthattak el a moldvai falvakba, akiknek (még) nem adatott meg az az élmény, hogy akár egyszer is megforduljanak egy csángó lakodalomban, búcsún, temetésen; akik sohasem ülhettek le egy-egy moldvai csángó család asztalához, hogy egyenek máléból, faljanak a pecsenyéből, s mártsanak hozzá az ecetben tört fokhagymából. Azoknak, akik nem juthattak el a csíksomlyói búcsúra, s nem láthatták azoknak a csángómagyaroknak a boldogságát, akik itt – tán életükben először és utoljára – magyar misét hallgathattak, láthatták a csodatévő Mária szobrot, s a Salvator-kápolna dombjáról részesei lehettek felkelő napban megjelenő Szentlélek csodájának. Ebből a képeskönyvből közelebb kerülünk mindezekhez az élményekhez. A látvány erejétől fogva, meg azáltal is, hogy amit az eddig tárgyalt könyvekből a moldvai magyarokról kiolvashattunk, azt ezeken a képeken a saját szemünkkel láthatjuk. Bármilyen művésziek azonban ezek a felvételek, nem pótolják természetesen a személyes találkozást. Nem beszélnek, nem énekelnek, mégcsak nem is panaszkodnak a képeken látható emberek. Mégis szólnak hozzánk. Leginkább a lélek gazdagsága és a testi nyomorúság közti kiáltó ellentétről vallanak: a tekintetetek ereje és az eres-ráncos kezek erőtlensége, a hímzett ingek régisége és a térdig érő sarak maisága közti ellentétekről. A csángók iránti nagy-nagy szeretettel készültek ezek a képek és így is kell néznünk őket.

*

          Olvashatunk tehát a moldvai magyarok múltjáról és jelenéről, ha nem is eleget. De mi lesz vajon a jövőjük? Itt állnak szegények az idő tenyerén, s tán meg sem merik kérdezni, hogy mi a terve velük a történelemnek. Románia megszabadult egyetlen nagy átoktól, s most már meg kellene szabadulni a sok kis átoktól is, ami az idők során, mint elhanyagolt lakásban a szemét, felgyűlt a lelkekben. Igazi nagytakarításra volna szükség, mint temetés után a halottas házban. A moldvai magyarok helyzetének alakulása szinte jelzőrendszere, érzékeny mutatója lehetne: mennyire sikerült leküzdeni Romániában a nacionalizmus fertőző betegségét, mennyire sikerül a kommunista ideológiával együtt kisöpörni a nemzeti gyűlölködés alaposan rátekeredett folyondárját is. Vajon mikor jelenik meg hivatalos helyről olyan nyilatkozat, mely elhatárolja magát a moldvai magyarok történelmietlen. Vajon a következő népszámláláskor vallhatják-e magukat magyarnak a csángók? Eredményesen kérhetik-e megszüntetett magyar iskoláik visszaállítását, Gyulafehérváron szentelt, Moldvából eddig kitiltott papjaik visszatérését?

          A moldvai csángómagyarok jövője vékony szálon függ tehát, mint az esőcsepp a levél hegyén. Sorsuk bizonytalan, mint a leányságát letevő asszonyé, aki éppígy nem tudja, mire fordul az élete: jóra-e vagy rosszra?

Nem tudom édesem,                           Adná Isten jóra,

                   Jóra-e vagy rosszra?                          Ne fordítsa rosszra.

                   Jóra-e vagy rosszra                            Ne fordítsa rosszra

                   Vagy hótig bánatra.                          S ez hótig bánatra.